15. VERS
pāñcajanyaṁ hṛṣīkeśo
devadattaṁ dhanañ-jayaḥ
pauṇḍraṁ dadhmau mahā-śaṅkhaṁ
bhīma-karmā vṛkodaraḥ
pāñcajanyam – a Pāñcajanya nevű kagylókürtöt; hṛṣīka-īśaḥ – Hṛṣīkeśa (Kṛṣṇa, az Úr, aki bhaktái érzékszerveit irányítja); devadattam – a Devadatta nevű kagylókürtöt; dhanam-jayaḥ – Dhanañjaya (Arjuna, a gazdagság elnyerője); pauṇḍram – a Pauṇḍra nevű kagylókürtöt; dadhmau – megfújta; mahā-śaṅkham – a rettenetes kagylókürtöt; bhīma-karmā – aki hatalmas erőt igénylő tetteket hajt végre; vṛka-udaraḥ – a farkasétvágyú (Bhīma).
Az Úr Kṛṣṇa a Pāñcajanyát, Arjuna a Devadattát, a farkasétvágyú, hőstetteit hatalmas erővel véghezvivő Bhīma pedig rettentő kagylókürtjét, a Pauṇḍrát szólaltatta meg.
MAGYARÁZAT: Ez a vers Hṛṣīkeśának nevezi Kṛṣṇát, mert Ő a birtokosa valamennyi érzékszervnek. Az élőlények az Ő szerves részei, ezért érzékeik is részei az Övéinek. Az imperszonalisták nem tudnak magyarázatot adni az élőlények érzékeire, ezért minden élőlényt érzékek nélkülinek, személytelennek tekintenek. Az élőlények érzékeit a valamennyiük szívében jelen lévő Úr irányítja, ez azonban annak megfelelően történik, hogy az élőlény milyen mértékben hódol meg Neki. Tiszta bhaktájának érzékszerveit közvetlenül irányítja az Úr. Itt a kurukṣetrai csatamezőn közvetlenül uralkodik Arjuna transzcendentális érzékei fölött, s ezért nevezik Őt Hṛṣīkeśának. Az Úrnak különféle tettei alapján számtalan neve van. Madhu démon megölése miatt például Madhusūdhanának hívják. A Govinda név azt jelenti, hogy Ő ad gyönyört az érzékszerveknek és a teheneknek, Vāsudevának pedig azért nevezik, mert Vasudeva fiaként jelent meg. Devakī-nandanának is hívják, mert Devakīt választotta anyjául, a Yaśodā-nandana nevet azért kapta, mert Vṛndāvanában Yaśodā anyát tüntette ki gyermekkori kedvteléseivel, míg Pārtha-sārathinak amiatt hívják, mert barátja, Arjuna szekerét hajtotta. Ehhez hasonlóan Hṛṣīkeśának azért nevezik, mert a kurukṣetrai csatában Ő vezérelte Arjunát.
Ez a vers Dhanañjayának nevezi Arjunát, mert ő segített bátyjának összegyűjteni azt a vagyont, amire a királynak a különféle költséges áldozatok bemutatásához szüksége volt. Bhīmát Vṛkodarának is hívják, mert épp olyan hihetetlen falánkság jellemezte, mint amilyen hihetetlen erejű tettekre – például Hiḍimba démon megölésére – volt képes. A harcosokat bizakodással töltötte el, amikor a Pāṇḍavák kiválóságai az Úrral az élen kagylókürtjükbe fújtak. Az ellenségnek a másik oldalon nem voltak ilyen érdemei, s a legfőbb irányító, az Úr Kṛṣṇa, valamint a szerencse istennője sem volt jelen közöttük. Sorsuk tehát az volt, hogy elveszítsék a csatát, s ezt adta hírül a kagylókürtök búgása.