No edit permissions for Magyar

1–3. VERS

śrī-bhagavān uvāca
abhayaṁ sattva-saṁśuddhir
jñāna-yoga-vyavasthitiḥ
dānaṁ damaś ca yajñaś ca
svādhyāyas tapa ārjavam

ahiṁsā satyam akrodhas
tyāgaḥ śāntir apaiśunam
dayā bhūteṣv aloluptvaṁ
mārdavaṁ hrīr acāpalam

tejaḥ kṣamā dhṛtiḥ śaucam
adroho nāti-mānitā
bhavanti sampadaṁ daivīm
abhijātasya bhārata

śrī-bhagavān uvāca – az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; abhayam – félelemnélküliség; sattva-saṁśuddhiḥ – a lét megtisztítása; jñāna – a tudásban; yoga – összekapcsolódásnak; vyavasthitiḥ – a helyzete; dānam – adományozás; damaḥ – az elme fegyelmezése; ca – és; yajñaḥ – áldozat bemutatása; ca – és; svādhyāyaḥ – a védikus irodalom tanulmányozása; tapaḥ – vezeklés; ārjavam – egyszerűség; ahiṁsā – erőszaknélküliség; satyam – igazmondás; akrodhaḥ – mentesség a dühtől; tyāgaḥ – lemondás; śāntiḥ – nyugalom; apaiśunam – tartózkodás a hibakereséstől; dayā – könyörület; bhūteṣu – minden élőlény iránt; aloluptvam – mentesség a mohóságtól; mārdavam – kedvesség; hrīḥ – szerénység; acāpalam – elszántság; tejaḥ – életerő; kṣamā – megbocsátás; dhṛtiḥ – kitartás; śaucam – tisztaság; adrohaḥ – mentesség az irigységtől; na – nem; ati-mānitā – becsvágy; bhavanti – vannak; sampadam – tulajdonságok; daivīm – transzcendentális természet; abhijātasya – annak, aki belőle született; bhārata – ó, Bharata fia.

Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Félelemnélküliség, a lét megtisztítása, a lelki tudás művelése, adományozás, önfegyelmezés, áldozatok végrehajtása, a Védák tanulmányozása, vezeklés, egyszerűség, erőszaknélküliség, igazmondás, mentesség a haragtól, lemondás, békesség, idegenkedés a hibakereséstől, könyörületesség minden élőlény iránt, mentesség a mohóságtól, kedvesség, szerénység, rendíthetetlen elszántság, életerő, megbocsátás, kitartás, tisztaság, valamint mentesség az irigységtől és a becsvágytól – ó, Bharata fia, ezek a transzcendentális tulajdonságok az isteni természettel megáldott ember jellemzői.

MAGYARÁZAT: A tizenötödik fejezet eleje az anyagi világ banyanfájáról beszélt, s mellékgyökereit az élőlények tetteihez hasonlította, amelyek lehetnek jók vagy rosszak. A kilencedik fejezet is a devákról, az isteni jellemű emberekről és az asurákról, az istentagadó, démoni emberekről szólt. A védikus előírások szerint a jóság minőségében végzett tettek elősegítik a haladást a felszabadulás felé vezető úton, és daivī prakṛtinek, transzcendentális természetűnek nevezik őket. Aki elérte a transzcendentális természetet, az előreléphet a felszabadulás útján, ellenben a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében cselekvőknek nincsen reményük a felszabadulásra. Vagy emberként maradnak az anyagi világban, vagy pedig állati, esetleg még alacsonyabb rendű fajokba süllyednek vissza. Ebben a tizenhatodik fejezetben az Úr elmagyarázza a transzcendentális jellemet és a vele járó tulajdonságokat, illetve a démoni jellemet és jellemzőit. A két jellem előnyeit és hátrányait is ismerteti.

A versben nagyon fontos az abhijātasya szó, ami a transzcendentális jellemmel, vagyis az isteni hajlammal született emberre utal. A védikus irodalom garbhādhāna-saṁskārának hívja azt a szertartást, ami az isteni tulajdonságokkal rendelkező gyermek nemzését szolgálja. Ha a szülők azt akarják, hogy gyermeküknek isteni tulajdonságai legyenek, követniük kell az emberi társadalom életének tíz előírt elvét. A Bhagavad-gītā korábban említette már, hogy a jó gyermek nemzését elősegítő nemi élet maga Kṛṣṇa. A nemi élet tehát nem elítélendő, ha a Kṛṣṇa-tudat céljait szolgálja. Akik Kṛṣṇa-tudatúak, ne úgy nemzzenek gyereket, mint ahogyan a kutyák és a macskák, hanem úgy, hogy gyermekeik születésük után Kṛṣṇa-tudatúvá válhassanak. Ebben az áldásban részesülnek a Kṛṣṇa-tudatban elmélyült apától és anyától született gyermekek.

A varṇāśrama-dharma társadalmi intézménye négy társadalmi rendre és négy tevékenység szerinti csoportra vagy kasztra osztja az embereket, de ennek nem szabad a születés szerint történnie. A felosztás alapja a képzettség kell hogy legyen, s célja a társadalom békéjének és anyagi jólétének fenntartása. Ez a vers transzcendentálisnak nevezi a felsorolt jellemvonásokat, melyeknek az a szerepük, hogy elősegítsék az ember fejlődését a lelki megvilágosodásban, s így kiszabadulhasson az anyagi világból.

A varṇāśrama intézményben a sannyāsīt, vagyis a lemondottak életrendjének tagját tekintik az összes többi társadalmi csoport és rend vezetőjének, lelki tanítómesterének. A brāhmaṇa a másik három osztály, név szerint a kṣatriyák, a vaiśyák és a śūdrák lelki tanítómestere, de ebben a rendszerben a legmagasabb szinten a sannyāsī áll, aki még a brāhmaṇáknak is lelki tanítómestere. A sannyāsī legfőbb tulajdonsága a félelemnélküliség. Egyedül kell élnie, minden segítség vagy annak reménye nélkül, így csupán az Istenség Legfelsőbb Személyiségének könyörületére bízhatja magát. Ha felmerül benne a gondolat, hogy „Ki fog megvédeni, ha minden kapcsolatot megszakítok?”, akkor nem szabad, hogy a lemondott életrendbe lépjen. Teljes meggyőződéssel hinnie kell, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége helyhez kötött aspektusában, Paramātmāként állandóan jelen van mindenki szívében, mindent lát, és ismeri az élőlények szándékait. Erős hite legyen benne, hogy Kṛṣṇa Paramātmāként mindig gondoskodik a meghódolt lélekről. „Sohasem maradok egyedül, mert Kṛṣṇa mindig velem tart, és megoltalmaz, még ha a legsűrűbb erdő mélyén élek is.” Így kell gondolkoznia. Ezt a meggyőződést hívják abhayának, vagyis félelemnélküliségnek, amely elengedhetetlenül szükséges a lemondottak rendjében élők számára.

A sannyāsīnak ezután meg kell tisztítania létét. A lemondott életrendben sok szabályt és előírást kell betartania. Ezek közül a legfontosabb az, hogy szigorúan tilos közvetlen kapcsolatot tartania nőkkel. Még az sem engedélyezett számára, hogy négyszemközt beszélgessen velük. Az Úr Caitanya példamutató sannyāsī volt. Amikor Purīban lakott, még azt sem engedte meg, hogy női hívei közelről ajánlják fel a tiszteletüket. Távolabbról kellett leborulniuk. Ez nem a nőgyűlölet jele, hanem a sannyāsī élet velejárója, hogy annak, aki a lemondott életrendbe lépett, ne legyen a nőkkel közeli kapcsolata. A léttisztítás megkívánja, hogy az ember kövesse a helyzetének megfelelő szabályokat és előírásokat. A sannyāsīnak szigorúan tilos közeli kapcsolatban lennie nőkkel és érzékkielégítést szolgáló dolgokat birtokolnia. Az ideális sannyāsī maga az Úr Caitanya volt. Életét tanulmányozva láthatjuk, hogy milyen szigorú volt a nőket illetően. Őt az Istenség legnagylelkűbb inkarnációjának tartják, mert a legelesettebb lelkeket is megszánta, ám ennek ellenére szigorúan betartotta a sannyāsa élet szabályait a nőkkel való kapcsolatra vonatkozóan. Choṭa Haridāsa az Úr Caitanya bensőséges, közeli társainak egyike volt, de valahogyan egyszer vágyakozva pillantott egy fiatal nőre, s az Úr Caitanya annyira szigorú volt, hogy azonnal kizárta személyes társai köréből. Kijelentette: „Ha egy sannyāsī – vagy bárki más, aki igyekszik kiszabadulni az anyagi természet karmaiból, hogy a lelki természetet elérve hazatérjen, vissza Istenhez – az érzékkielégítés reményében néz az anyagi javakra vagy a nőkre, még ha nem is élvezi azokat, csak ilyen hajlammal pillant rájuk, az olyannyira elítélendő, hogy jobb, ha az illető öngyilkos lesz, még mielőtt valóra váltaná bűnös vágyait.” Mindezek tehát a megtisztulás folyamatát segítik elő.

A következő jellemző a jñāna-yoga-vyavasthitiḥ, a tudás művelése. A sannyāsī életének küldetése az, hogy tanítsa a családosokat és mindazokat, akik megfeledkeztek igazi életükről, melynek célja a lelki fejlődés. A sannyāsīnak házról házra járva, koldulva kell élnie, ám ez nem jelenti azt, hogy ő koldus. Az alázatosság szintén a transzcendentális síkot elért ember egyik tulajdonsága, ezért a sannyāsī nem a kéregetés miatt, hanem pusztán alázatból kopogtat be minden ajtón, hogy Kṛṣṇa-tudatukra ébressze a családosokat. Ez a sannyāsī feladata. Ha valakit erre utasított a lelki tanítómestere, és valóban fejlett szinten áll, akkor értelmével és logikájával terjesztheti a Kṛṣṇa-tudatot, ha azonban nem elég fejlett, nem szabad belépnie a lemondott élet rendjébe. Ha hiányos tudása ellenére ez mégis megtörténik, akkor a tudás művelése érdekében a hiteles lelki tanítómestert kell hallgatnia minden idejében. A sannyāsī, a lemondott rendbe lépett ember tehát eléri a félelemnélküliség, a sattva-saṁśuddhi (tisztaság) és a jñāna-yoga (a tudás) állapotát.

A következő dolog az adományozás. Az adományozás a családosok kötelessége. Kenyerüket tisztességes úton kell megkeresniük, s jövedelmük ötven százalékát a Kṛṣṇa-tudat világméretű terjesztésére kell áldozniuk. Olyan intézményeket vagy szervezeteket kell támogatniuk, amelyeknek a Kṛṣṇa-tudat elterjesztése a céljuk. Ügyelniük kell, hogy az adomány megfelelő kezekbe kerüljön. A Bhagavad-gītā a későbbiekben elmagyarázza, hogy a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejének megfelelően az adományozásnak is különböző formái vannak. Az írások a jóság kötőerejében végrehajtott adományozást ajánlják, míg a szenvedély és tudatlanság hatása alatt állót nem, mert ez utóbbi csupán kidobott pénz. Adományt adni csak a Kṛṣṇa-tudat világméretű terjesztése céljára szabad. Ez a jóság minőségébe tartozó adományozás.

A dama, vagyis önszabályozás a családosokra is különösen vonatkozik, nemcsak a lelki élet másik három rendjére. A családos ember természetesen a feleségével él, de ez nem jelenti azt, hogy érzékeit szükségtelenül a nemi életben használhatja. Még a családosok nemi életét is szabályok kötik meg: egyedüli célja a gyermeknemzés legyen. Ha nem akar gyermeket, akkor a családos embernek sem szabad szexuális életet élnie a feleségével. Napjaink társadalmában az emberek a fogamzásgátlással vagy még ennél is szörnyűbb módszerekkel élvezik a nemi életet, hogy elhárítsák a gyermeknevelés felelősségét. Ez nem transzcendentális, hanem démonikus jellemvonás. Ha valaki fejlődni szeretne a lelki életben, akkor még ha családos, akkor is uralkodnia kell nemi vágyain, és csak akkor szabad gyermeket nemzenie, ha ezzel Kṛṣṇát akarja szolgálni. Ha képes olyan gyermekeket nemzeni, akik később Kṛṣṇa-tudatúvá válnak, akkor akár több száz gyereke is lehet, de ha nem, akkor kerülnie kell a puszta érzéki élvezetet.

Az áldozatok végzése szintén a családfenntartók dolga, mert sok pénzre van hozzá szükség. A többi életrend – a brahmacarya, a vānaprastha és a sannyāsa rend – tagjainak nincsen pénzük, kéregetésből élnek. A különféle áldozati szertartások végzése éppen ezért a családosok feladata. A védikus irodalom előírásai szerint agni-hotra áldozatokat kell bemutatniuk, ám ezek manapság rendkívül költségesek lennének, és egyetlen családfenntartó sem lenne képes elvégezni őket. Korunk emberei számára leginkább a saṅkīrtana-yajña, a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantra éneklése ajánlatos. Ez a legjobb és egyben a legkevésbé költséges áldozat, melyet bárki végezhet és részesülhet az áldásából. E három dolog tehát, az adományozás, az érzékek szabályozása és az áldozatok bemutatása a családosok kötelessége.

A svādhyāya (a Védák tanulmányozása) a brahmacaryában élők, azaz a tanulók feladata. A brahmacārīknak nem szabad kapcsolatot tartaniuk nőkkel, hanem nőtlenségi fogadalmat téve figyelmüket a védikus irodalom tanulmányozására kell összpontosítaniuk a lelki tudás művelése érdekében. Ezt nevezik svādhyāyának.

A tapas vagy vezeklés főleg a visszavonult életrendbe tartozóknak való. Az embernek nem szabad egész életében a családjával maradnia. Emlékeznie kell arra, hogy az életnek négy fokozata van: brahmacarya, gṛhastha, vānaprastha és sannyāsa. A gṛhastha élet után vissza kell vonulnia a családi élettől. Ha az emberi életet száz évnek vesszük, akkor ebből huszonöt évet tanulóként, huszonötöt családfenntartóként, huszonötöt visszavonulva, huszonötöt pedig a lemondott életrendben kell eltölteni. Ezek a védikus vallásos élet előírásai. A családi élettől visszavonult embernek a test, az elme és a nyelv lemondásait kell gyakorolnia. Ez a tapasya, s az egész varṇāśrama-dharma társadalomnak ez a célja. Tapasya vagy vezeklés nélkül egyetlen emberi lény sem szabadulhat fel. Sem a védikus irodalom, sem a Bhagavad-gītā nem támasztja alá azt az elméletet, miszerint az életben nincs szükség lemondásra, az ember nyugodtan spekulálhat tovább, és majd minden jóra fordul. Az efféle elméleteket a botcsinálta transzcendentalisták terjesztik, hogy minél több követőt nyerjenek meg maguknak. Az emberek nem vonzódnak a tiltásokhoz, előírásokhoz és szabályokhoz. Éppen ezért akik a vallás köntösében követőkhöz, s így hírnévhez akarnak jutni, azok nem tartják érvényesnek a szabályokat sem tanítványaikra, sem saját magukra nézve. Ezt az utat azonban a Védák nem helyeslik.

Ami a brāhmaṇák tulajdonságát, az egyszerűséget illeti, ezt az elvet nemcsak ennek a bizonyos rendnek kell követnie, hanem mindenkinek, függetlenül attól, hogy a brahmacārī, a gṛhastha, a vānaprastha vagy a sannyāsa āśramába tartozik. Mindenkinek nagyon egyszerűnek és egyenesnek kell lennie.

Az ahiṁsā azt jelenti, hogy egyetlen élőlény fejlődését sem szabad meggátolnunk. Ne higgyük azt, hogy mivel a lélek még a test halála után sem pusztul el soha, az állatok puszta érzékkielégítésből történő megölése nem bűn. Annak ellenére, hogy elegendő mennyiségű gabonaféle, gyümölcs és tejtermék áll a rendelkezésükre, az emberek manapság ragaszkodnak a húsevéshez. Semmi szükség az állatok legyilkolására – s ez a tilalom mindenkire vonatkozik. Ha nincs más választása, az ember ölhet állatot, de áldozatként azt is fel kell ajánlania. Ha elegendő mennyiségű élelem áll az emberek rendelkezésére, akkor a lelki önmegvalósításban fejlődni kívánóknak nem szabad erőszakot alkalmazniuk az állatokkal szemben. Az igazi ahiṁsā tehát azt jelenti, hogy senkit nem akadályozunk a felemelkedésben. Az állatok szintén fejlődnek, mert az evolúció folyamatában ők is egyre magasabb állati létbe emelkednek. Ha valaki megöl egy állatot, akkor a fejlődésében gátolja meg, ugyanis ha egy állat nem tölt el elég időt egy testben, mert erőszakkal megölik, akkor vissza kell térnie ugyanabba a fajba, hogy mielőtt magasabb létformába emelkedne, leélje hátralévő életét. Ezt a fejlődési folyamatot tehát nem szabad megzavarni csupán azért, hogy az ember kielégítse az ízlelőszervét. Ezt hívják ahiṁsānak.

A satyam szó azt jelenti, hogy senkinek sem szabad személyes érdekből eltorzítania az igazságot. A védikus irodalom egyes részeit nagyon nehéz megérteni, ezért annak jelentését és célját egy hiteles lelki tanítómestertől kell megtanulnunk. Ez a Védák megértésének módja. A śruti szó arra utal, hogy az embernek a hiteles forrásra kell hallgatnia. Senkinek sem szabad önző érdekből félremagyaráznia az igazságot. A Bhagavad-gītānak számtalan értelmezője van, akik elferdítik az eredeti szöveget. A valódi, szó szerinti jelentést kell feltárnunk, s ezt egy hiteles lelki tanítómestertől kell megtanulnunk.

Az akrodha szó a düh megfékezésére utal. Béketűrőnek kell lennünk még akkor is, ha fel akarnak bosszantani bennünket, mert ha méregbe gurulunk, a düh beszennyezi az egész testet. A düh a szenvedély kötőerejének és a vágynak a terméke, ezért óvakodnia kell tőle annak, aki eljutott a transzcendentális szintre. Apaiśunam azt jelenti, hogy az ember ne legyen hibakereső, s ne javítson ki szükségtelenül másokat. Természetesen ha egy tolvajt tolvajnak nevezünk, az nem hibakeresés, de egy becsületes embert, aki a lelki élet útján halad, tolvajnak szólítani nagy bűn. Hrīḥ azt jelenti, hogy az ember legyen nagyon szerény, és tartózkodjék az elítélendő tettek minden formájától. Az acāpalam szó azt jelenti, hogy az ember legyen elszánt, és ne hagyja, hogy törekvéseiben bármi is megzavarja vagy a kedvét szegje. Próbálkozásaink néha sikertelenül végződhetnek, de emiatt nem szabad bánkódnunk: türelemmel és kitartással tovább kell lépnünk.

A tejaḥ szó itt a kṣatriyákra vonatkozik. A kṣatriyáknak nagyon erősnek kell lenniük, hogy megvédhessék a gyengéket. Nekik nem szabad az erőszaktól tartózkodó ember szerepét játszaniuk, mert szükség esetén igenis erőszakhoz kell folyamodniuk. Aki azonban képes legyőzni ellenségét, az bizonyos körülmények között megbocsáthat, s elnézheti a kisebb bűnöket.

A śaucam szó jelentése tisztaság, ami nemcsak a testre és az elmére, hanem a cselekedetekre is vonatkozik. Ez leginkább a kereskedőknek szól, akiknek nem szabad feketén üzletelniük. A nāti-mānitā, a becsvágytól való mentesség a śūdrákra, azaz a kétkezi munkásokra vonatkozik, akik a védikus tanítások szerint a négy osztály közül a legalacsonyabb rendűbe tartoznak. Vigyázniuk kell, nehogy a szükségtelen tekintély- és becsvágy felfuvalkodottá tegye őket, illetve nem szabad a társadalmi helyzetükön változtatniuk. Kötelességükhöz tartozik, hogy a társadalom rendje érdekében tiszteletben tartsák a felsőbb osztályokat.

A felsorolt huszonhat tulajdonság mindegyike transzcendentális. Mindenkinek annak megfelelően kell elsajátítania ezeket a jellemvonásokat, hogy melyik társadalmi, illetve hivatás szerinti rend tagja. Ennek az a magyarázata, hogy noha az anyagi létfeltételek sok szenvedést okoznak, ha az emberek minden csoportja a folytonos gyakorlás révén szert tesz e tulajdonságokra, akkor fokozatosan mindenki a transzcendentális önmegvalósítás legmagasabb szintjére emelkedhet.

« Previous Next »