7. VERS

MAGYARÁZAT: A természet elrendezése folytán az anyagi cselekedetek szövevénye zavarodottságot szül minden élőlényben. Minden lépésnél megzavar bennünket valami, ezért mindenkinek kötelessége, hogy felkeressen egy hiteles lelki tanítómestert, aki képes megmutatni a helyes utat, azt, hogy az ember hogyan teljesítheti be az élet értelmét. Valamennyi védikus írás azt tanácsolja, forduljunk egy hiteles lelki tanítómesterhez, hogy megszabadulhassunk az élet bonyodalmaitól, amelyekben akaratunk ellenére részünk van. Az erdőtűzhöz hasonlíthatnánk ezeket, amely valamiképpen fellobban, noha senki sem gyújtotta meg. Hasonló a világ helyzete is: az élet bonyodalmai maguktól jönnek, még akkor is, ha nem akarjuk őket. Senki sem akarja a tüzet, mégis fellobban, s mi megzavarodunk. A védikus írások ezért bölcsen azt tanácsolják: ha megoldást akarunk találni az élet bonyodalmaira, s ha meg akarjuk érteni ennek tudományát, egy lelki tanítómesterhez kell fordulnunk, aki a tanítványi láncolat tagja. Az az ember, akinek igaz lelki tanítómestere van, mindent megtudhat. Nem szabad ezért az anyagi zavarodottság helyzetében maradnunk: egy lelki tanítómesterhez kell fordulnunk. Ez a magyarázata ennek a versnek.

Kiről mondjuk, hogy anyagi zavarodottságban él? Arról, aki nem érti meg az élet problémáit. A Bṛhad-āraṇyaka-upaniṣad (3.8.10) így ír a zavarodott emberről: yo vā etad akṣaraṁ gārgy aviditvāsmā´ lokāt praiti sa kṛpaṇaḥ. „Fösvény az, aki emberi lény létére nem oldja meg az élet problémáit, s aki úgy távozik e világból, mint a macskák és a kutyák, anélkül hogy megértené az önmegvalósítás tudományát.” Az élőlény számára ez az emberi létforma a legértékesebb kincs, s eszköz arra, hogy megoldja az élet problémáit. Éppen ezért szánalmasan fösvény az, aki nem használja ki ezt a lehetőséget. Az ő ellentéte a brāhmaṇa, vagyis az, aki kellőképpen intelligens ahhoz, hogy testét az élet problémáinak megoldására használja. Ya etad akṣaraṁ gārgi viditvāsmā´ lokāt praiti sa brāhmaṇaḥ.

A kṛpaṇák, a fösvények csak az idejüket vesztegetik, amikor az anyagi felfogásba merülve oly erősen ragaszkodnak a családjukhoz, közösségükhöz, hazájukhoz stb. Az emberek legtöbbször külsőségek alapján ragaszkodnak a családi élethez, vagyis a feleséghez, a gyermekekhez és a többi családtaghoz. A kṛpaṇa azt gondolja, képes megvédeni hozzátartozóit a haláltól, vagy épp azt hiszi, hogy családja és közössége mentheti meg őt annak torkából. Az efféle ragaszkodás még az alacsonyabb rendű állatokban is megtalálható, akik szintén törődnek utódaikkal. Arjuna okos volt, ezért megértette: zavarodottságának oka a családtagok iránti ragaszkodása s az a vágya volt, hogy megmentse őket a haláltól. Habár tudta, hogy harcosi kötelességének teljesítése még rá vár, szánalmas gyengesége miatt mégsem érezte magát képesnek erre. Ezért kéri az Úr Kṛṣṇát, a legfelsőbb lelki tanítómestert, hogy találjon egyértelmű megoldást. Tanítványként adja át magát Kṛṣṇának, véget akar vetni a baráti társalgásnak. A tanítómester és tanítvány közötti beszélgetések komolyak, s most Arjuna nagyon komolyan akart szólni hiteles lelki tanítómestere előtt. A Bhagavad-gītā tudományának eredeti lelki tanítómestere tehát Kṛṣṇa, az első tanítvány pedig, aki elsajátította azt, Arjuna. Hogy miképpen értette meg a Bhagavad-gītāt, arról maga a Gītā beszél. Ennek ellenére az ostoba világi tudósok úgy magyarázzák, hogy nem Kṛṣṇa személyének kell átadnunk magunkat, hanem „a Kṛṣṇán belüli megszületetlennek”. Kṛṣṇa belseje és külseje között azonban nincs különbség. Aki ezt nem képes felfogni, s így próbálja megérteni a Bhagavad-gītāt, az a legnagyobb ostoba.