No edit permissions for Magyar

12. VERS

kāṅkṣantaḥ karmaṇāṁ siddhiṁ
yajanta iha devatāḥ
kṣipraṁ hi mānuṣe loke
siddhir bhavati karma-jā

kāṅkṣantaḥ – kívánva; karmaṇām – a gyümölcsöző cselekedeteknek; siddhim – tökéletességét; yajante – áldozatokkal imádják; iha – az anyagi világban; devatāḥ – a félisteneket; kṣipram – nagyon gyorsan; hi – bizony; mānuṣe – az emberi társadalomban; loke – ebben a világban; siddhiḥ – a siker; bhavati – jön; karma-jā – a gyümölcsöző tettekből.

Ebben a világban az emberek a gyümölcsöző munka sikerére vágynak, s ezért a félisteneket imádják. E tetteikkel bizonyosan nagyon hamar eredményt érhetnek el.

MAGYARÁZAT: Az emberek téves képet alkotnak az anyagi világ isteneiről, azaz félisteneiről. Azok, akik magukat bölcs tudósnak tüntetik fel, ám valójában meglehetősen csekély értelműek, a félisteneket a Legfelsőbb Úr különféle formáinak tekintik, noha azok nem Isten különféle formái, hanem különböző szerves részei. Isten egy, de számtalan szerves része van. Nityo nityānām, mondják a Védák: Isten egy.  Īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ. A Legfelsőbb Isten egy – Kṛṣṇa –, aki a félisteneket olyan képességekkel ruházta fel, amelyek alkalmassá teszik őket az anyagi világ irányítására. Ezek a félistenek mind élőlények (nityānām), akik mindannyian rendelkeznek valamilyen anyagi hatalommal. A Legfelsőbb Istennel, Nārāyaṇával, Viṣṇuval, vagyis Kṛṣṇával nem lehetnek egyenlőek. Aki a félisteneket egyenrangúnak hiszi Istennel, azt ateistának, pāṣaṇḍīnak nevezik. Még a hatalmas félisteneket, köztük Brahmāt és Śivát sem lehet a Legfelsőbb Úrhoz hasonlítani. Valójában Brahmā, Śiva és a többi félisten (śiva-viriñci-nutam) mind az Urat imádják. Érdekes módon azonban az antropomorfizmus és a zoomorfizmus tanai által félrevezetett sok ostoba egyes vezetőket imád. Az iha devatāḥ kifejezés az anyagi világ hatalmas emberére vagy félistenére utal. Ám Nārāyaṇa, Viṣṇu, vagyis Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem tartozik ehhez a világhoz. Ő az anyagi teremtés felett áll, transzcendentális ahhoz képest. Még Śrīpāda Śaṅkarācārya, az imperszonalisták vezére is azon a véleményen van, hogy Nārāyaṇa, vagyis Kṛṣṇa túl van ezen az anyagi teremtésen. Az ostoba emberek (hṛta-jñāna) azonban a félisteneket imádják, mert azonnali eredményt akarnak. Meg is kapják, de arról nem tudnak, hogy az az eredmény, amelyet ilyen módon érnek el, ideiglenes, és csak a kevésbé értelmes embereket teszi elégedetté. Az okos ember Kṛṣṇa-tudatú, s nem tartja szükségesnek a jelentéktelen félistenek imádatát holmi azonnali, átmeneti haszon kedvéért. A félistenek az anyagi világ megsemmisülésekor imádóikkal együtt elpusztulnak. Áldásaik tehát anyagiak és ideiglenesek. Az anyagi világok lakóikkal együtt – beleértve a félisteneket és azok imádóit is – csupán buborékok a kozmikus óceánban. Ennek ellenére ebben a világban az emberek őrültként vágynak az olyan ideig-óráig tartó anyagi áldásra, mint a földbirtok, a család és minden élvezet, ami ezekkel jár, s az efféle tiszavirág életű dolgok megszerzése érdekében a félisteneket vagy az emberi társadalom hatalmas vezetőit imádják. Ha valaki egy politikai vezető imádatával miniszteri rangra emelkedik a kormányban, azt rendkívül nagy áldásnak tekintik. Az ideiglenes jutalom reményében sokan megalázkodnak az úgynevezett vezetők vagy „fejesek” előtt, és sikerrel is járnak. Az ilyen ostoba embereket nem érdekli a Kṛṣṇa-tudat, amely végleges megoldással szolgál az anyagi lét nehézségeire. Mindannyian az érzékkielégítéssel törődnek csupán, s a félistenekként ismert felhatalmazott élőlények imádatához vonzódnak, s azt remélik, hogy ezáltal valami parányi lehetőséget kapnak tőlük érzékeik élvezetére. Ebből a versből kiderül, hogy nagyon kevés az olyan ember, akit érdekel a Kṛṣṇa-tudat. A többség az anyagi élvezetbe merül, s ennek érdekében valamilyen nagy hatalmú élőlényt imád.

« Previous Next »