4–5. VERS

MAGYARÁZAT: Az élőlények különféle tulajdonságait – a jókat és a rosszakat egyaránt – Kṛṣṇa teremtette. Erről ír ez a vers.

Az értelem az a képesség, melynek segítségével a dolgokat helyes nézőpontból elemezzük, a tudás pedig azt jelenti, hogy megértjük, mi a lélek és mi az anyag. Az egyetemeken oktatott közönséges tudás csupán az anyagot érinti, s ezért itt nem tekintjük tudásnak. Tudás az, ha ismerjük a különbséget a lélek és az anyag között. A modern oktatás kizárólag az anyagi elemekről és a testi szükségletekről tanít, s mellőzi a lélekről szóló tudományt. Az akadémikus tudás ezért nem teljes.

Asammohává, félelem- és illúziónélkülivé akkor lehet válni, ha az ember nem határozatlan, s megértette a transzcendentális filozófiát. Ily módon lassan, de biztosan megszabadul a zavarodottságtól. Semmit sem szabad vakon elfogadnunk; először mindent nagy figyelemmel és elővigyázatossággal mérlegelnünk kell. A kṣamā, a türelem és a megbocsátás tulajdonságát el kell sajátítanunk, s eszerint kell élnünk: az embernek türelmesnek kell lennie, és meg kell tudnia bocsátani mások apró bűneit. A satyam, az igazmondás azt jelenti, hogy a tényeket mások érdekében változtatás nélkül kell közölnünk, s nem szabad azokat eltorzítanunk. A társadalomban az a szokás, hogy az embernek csak akkor szabad megmondania az igazságot, ha azzal örömet okoz másoknak. Ez azonban nem igazmondás. Az igazat mindig nyíltan meg kell mondani, hogy mások a valósághoz hűen ismerhessék meg a tényeket. Ha egy emberről tudjuk, hogy tolvaj, s ezt elmondjuk másoknak is, akkor igazat mondunk. Az igazság néha fáj, ám ez ne tántorítson el senkit a kimondásától. Az igazmondás megköveteli, hogy változatlanul közöljük a tényeket embertársainkkal, az ő érdekükben. Ez az igazmondás definíciója.

Az érzékek szabályozása azt jelenti, hogy nem szabad azokat szükségtelenül saját élvezetünkre használni. Az érzékeket a szükséges mértékben elégedetté kell tennünk, ez nem tilos, de a fölösleges érzéki élvezet hátráltatja a lelki fejlődést. Az érzékeket vissza kell tartanunk a fölösleges tevékenységtől. Ehhez hasonlóan az elmét is korlátoznunk kell, hogy ne merüljön el haszontalan gondolatokban. Ezt nevezik śamának. Senkinek sem szabad arra vesztegetnie az idejét, hogy a pénzszerzésen törje a fejét; ha így tesz, rossz célra használja gondolkodóképességét. Az elménket arra kell használnunk, hogy megértsük azt, amire az emberiségnek a leginkább szüksége van, s ezt aztán hitelesen, változtatás nélkül átadjuk másoknak is. Gondolkodóképességünket a szentírások szakértői, a szentek, a lelki tanítómesterek és az emelkedett gondolkodásúak társaságában kell fejlesztenünk.

A sukhát, a gyönyört vagy boldogságot mindig olyan dolgokban kell megtalálnunk, melyek kedvezően hatnak a Kṛṣṇa-tudat lelki tudományának művelésére, a boldogtalanság, a fájdalom pedig az, ami nem kedvez a Kṛṣṇa-tudatbeli fejlődésnek. Mindazt, ami elősegíti haladásunkat a Kṛṣṇa-tudatban, el kell fogadnunk, mindazt pedig, ami akadályozza, el kell utasítanunk.

A bhava, a születés a testre utal. Még a Bhagavad-gītā elején kifejtettük, hogy a lélek számára nem létezik sem születés, sem halál. Ezek csupán az anyagi világbeli testekre jellemzőek. Ha félünk, az azért van, mert aggódunk a jövő miatt. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nem fél, mert tudja: tettei révén biztosan visszatér a transzcendentális világba, haza Istenhez. Rá tehát fényes jövő vár. Mások azonban nem tudják, mit tartogat számukra a jövő, s a következő életükről sem tudnak semmit, így aztán örök aggodalomban élnek. Ha valaki meg akar szabadulni az aggodalomtól, a legjobb, ha megismeri Kṛṣṇát, s állandóan elmerül a Kṛṣṇa-tudatban. Így szabadulhatunk meg minden félelemtől. A Śrīmad-Bhāgavatam (11.2.37) elmondja: bhayaṁ dvitīyābhiniveśataḥ syāt, a félelmet az okozza, hogy az illuzórikus energiába merülünk. Ám akik megszabadultak az illuzórikus energiától, akik meggyőződtek arról, hogy nem azonosak az anyagi testtel, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének lelki részei, s akik ezért transzcendentális szolgálatot végeznek a Legfelsőbb Istenségnek, azoknak nincs mitől rettegniük. Az ő jövőjük ragyogó. A félelem azokra jellemző, akik nem Kṛṣṇa-tudatúak. Az abhayam, a félelemnélküliség csak a Kṛṣṇa-tudatúak számára elérhető.

Az ahiṁsā, az erőszakmentesség azt jelenti, hogy nem szabad semmi olyat tennünk, ami másoknak fájdalmat okoz, vagy amivel megzavarunk másokat. A politikusok, szociológusok, filantrópusok stb. által ígért anyagi tettek nem eredményeznek semmi jót, mert a politikusok és filantrópusok nem rendelkeznek transzcendentális látásmóddal, s nem tudják, mi az, ami valóban az emberi társadalom javát szolgálja. Az ahiṁsā azt jelenti, hogy az embereket úgy kell tanítanunk, hogy képesek legyenek teljes mértékben kihasználni az emberi test adta lehetőségeket. Az emberi test a lelki célok megvalósítására való, így minden ezt hátráltató tettet vagy parancsolatot az emberi test elleni erőszaknak lehet tekinteni. Erőszaknélküliségnek tehát azt nevezzük, ami az emberek eljövendő lelki boldogságát segíti elő.

A samatā, a kiegyensúlyozottság azt jelenti, hogy az ember mentes a vonzódástól és a gyűlölettől. Nem szabad semmihez sem túlzottan ragaszkodnunk, de a túlzott ellenszenv sem jó. Az anyagi világhoz ragaszkodás és gyűlölet nélkül kell viszonyulnunk. Ami előnyös a Kṛṣṇa-tudat végzéséhez, azt el kell fogadnunk, ami pedig kedvezőtlen, azt el kell utasítanunk. Ezt nevezik samatānak, kiegyensúlyozottságnak. Aki Kṛṣṇa-tudatban él, semmit sem utasít vissza és semmit nem fogad el anélkül, hogy előbb ne mérlegelné, hasznos-e az a Kṛṣṇa-tudat végzése során vagy sem.

A tuṣṭi, az elégedettség arra utal, hogy az embernek nem szabad arra törekednie, hogy felesleges tettekkel egyre több anyagi javat halmozzon fel. Érjük be azzal, amit a Legfelsőbb Úr kegyéből megkapunk. Ezt nevezik elégedettségnek. A tapas lemondást vagy vezeklést jelent. Ezzel kapcsolatban a Védákban számtalan szabályt és előírást találunk: hajnalban kell felkelnünk, meg kell fürödnünk stb. Néha nagyon nehéz korán felkelni, de bármilyen nehézséget vállal az ember magára önszántából, azt lemondásnak hívják. Ehhez hasonlóan vannak előírások a hó bizonyos napjain betartandó böjtre is. Lehetséges, hogy valakinek nincs ínyére a böjt, de ha eltökélte, hogy fejlődni akar a Kṛṣṇa-tudat tudományában, akkor el kell fogadnia azokat a testi kényelmetlenségeket, melyeket a Védák ajánlanak. Nem szabad azonban szükségtelenül vagy a védikus előírásoknak ellentmondva böjtölni. A politikai célokat szolgáló böjt szintén tilos. Erről a Bhagavad-gītā mint a tudatlanság kötőerejébe tartozó koplalásról ír, a tudatlanság vagy szenvedély kötőerejében végzett tettek pedig sohasem vezetnek lelki fejlődéshez. Bármit teszünk azonban a jóság minőségében, az segíti majd fejlődésünket, s a védikus utasítások értelmében betartott böjt gyarapítja az ember lelki tudását.

Ami az adományozást illeti, az embernek keresete ötven százalékát jó célokra kell áldoznia. S hogy mi a jó cél? Ami megegyezik a Kṛṣṇa-tudat céljával – s ez nemcsak jó, de a legjobb is. Mivel Kṛṣṇa jó, ezért az Ő ügye is az. Adományt tehát annak kell adnunk, aki a Kṛṣṇa-tudatban tevékenykedik. A védikus irodalom szerint az adomány a brāhmaṇákat illeti. Ezt a szokást mind a mai napig betartják, noha nem egészen a védikus utasításokkal összhangban. A parancs mégis úgy szól, hogy az adomány a brāhmaṇákat illeti meg. Miért? Mert ők egy magasabb rendű lelki tudással foglalkoznak. Egy brāhmaṇának egész életét a Brahman megismerésére kell szentelnie. Brahma jānātīti brāhmaṇaḥ: brāhmaṇának azt nevezik, aki ismeri a Brahmant. Azért kell tehát adakoznunk nekik, mert a felsőbbrendű lelki szolgálatba merülnek, s nincs idejük arra, hogy megkeressék a kenyerüket. A védikus irodalom szerint a sannyāsīnak, vagyis a lemondott rendben élőnek is illik adakozni. A sannyāsīk házról házra járva kéregetnek, nem azért, hogy vagyont gyűjtsenek, hanem küldetéstudatból. Az a szokás, hogy minden házba bekopognak, s felrázzák a tudatlanság álmában szendergő családosokat. A családosokat a családi ügyek kötik le, s megfeledkeznek az élet igazi céljáról (Kṛṣṇa-tudatuk felébresztéséről), ezért a sannyāsīk dolga, hogy koldusként felkeressék a családosokat, és biztassák őket a Kṛṣṇa-tudat gyakorlására. A Védák azt írják: ébredjünk fel, és érjük el azt, ami jár nekünk ebben az emberi létformában. A sannyāsīk az ehhez szükséges tudást és módszert ismertetik. Nem szabad tehát szeszélyesen és meggondolatlanul adományoznunk. Az adományok csak a lemondott életrend tagjait, a brāhmaṇákat és a hasonló jó ügyek képviselőit illetik meg.

A yaśas hírnevet jelent. Az Úr Caitanya Mahāprabhu szerint akkor leszünk igazán híresek, ha nagy bhaktává válunk. Ez az igazi hírnév. Aki arról ismert, hogy a Kṛṣṇa-tudat kiváló egyénisége, az valóban híres. Akinek nincs ilyen hírneve, az rossz hírű.

Ezek a tulajdonságok szerte az univerzumban, az emberek és a félistenek társadalmában egyaránt jellemzőek. A többi bolygón számtalanféle emberi társadalom létezik, ám ezek a tulajdonságok mindenhol megtalálhatók. Azok számára, akik fejlődni szeretnének a Kṛṣṇa-tudatban, Kṛṣṇa teremti meg e jellemzőket, de kifejleszteni nekünk magunknak kell őket belülről. A Legfelsőbb Úr akaratából a Neki odaadó szolgálatot végző emberben valamennyi jó tulajdonság kialakul.

Kṛṣṇa az eredete mindennek, jónak és rossznak egyaránt. Ebben az anyagi világban semmi olyan nem nyilvánulhat meg, ami nincs jelen Kṛṣṇában. Ezt jelenti a tudás: tudjuk, hogy a dolgok különböznek egymástól, mégis meg kell értenünk, hogy minden Kṛṣṇából árad.