18. VERS
antavanta ime dehā
nityasyoktāḥ śarīriṇaḥ
anāśino ’prameyasya
tasmād yudhyasva bhārata
anta-vantaḥ – mulandóak; ime – mindezek; dehāḥ – anyagi testek; nityasya – az örökké létezőnek; uktāḥ – így mondják; śarīriṇaḥ – a megtestesült léleknek; anāśinaḥ – a megsemmisíthetetlennek; aprameyasya – a mérhetetlennek; tasmāt – ezért; yudhyasva – harcolj; bhārata – ó, Bharata leszármazottja.
Az elpusztíthatatlan, mérhetetlen és örök élőlény anyagi teste mindenképpen megsemmisül; ezért hát harcra fel, ó, Bharata leszármazottja!
MAGYARÁZAT: Az anyagi test természeténél fogva mulandó. Lehet, hogy rövidesen elpusztul, lehet, hogy csak száz év múlva – csupán idő kérdése. Nem lehet örökre megtartani. A lélek ezzel szemben olyan parányi, hogy az ellenség nem is láthatja, mit sem szólva arról, hogy megölje. Ahogy azt az előző vers említette, annyira parányi, hogy senki sem tudja, hogyan lehetne megmérni kiterjedését. Egyik szempontból sincs tehát ok a kesergésre, hiszen sem az élőlényt nem lehet elpusztítani, sem az anyagi testet nem lehet hosszú ideig megtartani vagy örökre megvédeni. Az egész lélek parányi része tettei alapján kapja anyagi testét, ezért a vallásos elvek betartása nagyon fontos. A Vedānta-sūtrák az élőlényt fénynek minősítik, mert szerves része a legfelsőbb fénynek. Ahogyan a napsugár tartja fenn az egész univerzumot, úgy tartja fenn a lélek fénye is az anyagi testet. Amint a szellemi lélek távozik az anyagi testből, az azonnal bomlásnak indul. A lélek az tehát, ami fenntartja a testet; magának a testnek nincs jelentősége. Kṛṣṇa azt a tanácsot adta Arjunának, hogy harcoljon, s ne áldozza fel a vallás ügyét anyagi, testi érdekeiért.