15. VERS

MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā elmondja, hogy az ember legyőzheti az anyagi természet szigorú törvényeit csupán azáltal, hogy meghódol az Istenség Személyisége, Kṛṣṇa lótuszlába előtt. Itt felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a művelt filozófusok, tudósok, üzletemberek, a vezető tisztségeket betöltők és az emberek vezetői nem hódolnak meg Śrī Kṛṣṇa, a mindenható Istenség Személyisége lótuszlába előtt. Az emberiség vezetői számtalan formában akarják elérni a muktit – azaz felül szeretnének kerekedni az anyagi természet törvényein –, és ennek érdekében hosszú-hosszú éveken és életeken át kitartóan szövögetik terveiket. De ha a felszabadulás elérhető csupán azáltal, hogy az ember meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége lótuszlába előtt, akkor miért nem fogadják el ezt az egyszerű módszert ezek az értelmes és szorgalmas vezetők?

A Gītā nagyon egyenesen válaszol erre a kérdésre. A társadalom valóban művelt vezetői, például Brahmā, Śiva, Kapila, a Kumārák, Manu, Vyāsa, Devala, Asita, Janaka, Prahlāda, Bali, illetve később Madhvācārya, Rāmānujācārya, Śrī Caitanya és sokan mások, akik hívő filozófusok, politikusok, tanítók, tudósok voltak, mind meghódoltak a mindenható tekintély, a Legfelsőbb Személy lótuszlába előtt. Akik nem igazi filozófusok, tudósok, tanítók, vezetők, hanem csupán az anyagi haszon reményében tetszelegnek ebben a szerepben, azok nem fogadják el a Legfelsőbb Úr tervét vagy útját. Istenről mit sem tudnak, csupán saját világi terveiket szövögetik, hogy megoldják az anyagi lét problémáit, ám hiábavaló kísérleteikkel csak szaporítják azokat. Mivel az anyagi energia (az anyagi természet) rendkívül hatalmas, ellenáll az ateisták önkényes terveinek, és túljár az úgynevezett „tervezőbizottságok” eszén.

Ez a vers az ateista vezetőket a duṣkṛtinaḥ szóval jellemzi, aminek jelentése: „gonosztevők”. A kṛtī olyan ember, aki mögött dicséretre méltó tettek sorakoznak. Az ateista tervezgetők olykor nagyon okosak, sőt jó szándékúak is, mert minden nagy terv – legyen az jó vagy rossz – végrehajtásához intelligenciára van szükség. Mivel azonban helytelenül, a Legfelsőbb Úr tervével ellenkező célra használják értelmüket, duṣkṛtīknek nevezik őket, ami azt jelenti, hogy értelmük és törekvéseik rossz irányba haladnak.

A Gītāból egyértelműen megtudhatjuk, hogy az anyagi energia teljesen a Legfelsőbb Úr irányítása alatt áll, nem rendelkezik független hatalommal. Úgy cselekszik, akár az árnyék, amely a tárgy mozgását követi. Az anyagi energia hatalma azonban mégis óriási. Az ateisták – istentagadó természetüknek köszönhetően – nem tudják, hogyan működik, s a Legfelsőbb Úr tervét sem ismerik. Az illúzió, a szenvedély és a tudatlanság hatása alatt minden tervük meghiúsul. Ez történt Hiraṇyakaśipu és Rāvaṇa esetében is, akiknek tervei egytől egyig füstbe mentek, noha anyagi szempontból nézve mindkettő művelt tudós, filozófus, vezető és tanító volt. Négyféle duṣkṛtin vagy gonosztevő van. Ezek a következők:

1. A mūḍhák rendkívül ostoba emberek, olyanok, mint az igavonó állatok. Munkájuk gyümölcseit maguk akarják élvezni, s nem akarják megosztani a Legfelsőbbel. Az igavonó állatokra a legjellemzőbb példa a szamár. Ezt az alázatos állatot gazdája nagyon kemény munkára fogja. A szamár tulajdonképpen nem is tudja, kinek dolgozik éjjel-nappal, erejét megfeszítve. Megelégszik azzal, hogy bendőjét megtömheti egy marék fűvel, hogy aludhat egy kicsit, miközben mestere ütlegeitől kell rettegnie, és hogy kielégítheti nemi vágyát, még akkor is, ha a nőstény szamár időnként jól megrúgja. Néha filozófiáról és költészetről énekel, ám mások fülének ez csupán zavaró iázás. Ilyen helyzetben van az ostoba, munkája gyümölcséért dolgozó ember is, akinek fogalma sincs arról, hogy kinek kell dolgoznia, és azt sem tudja, hogy a karmának (tettnek) a yajña (áldozat) célját kell szolgálnia.

Akik éjt nappallá téve dolgoznak, hogy a saját maguk kiszabta kötelességek súlyán könnyítsenek, azok általában azt mondják, hogy nincs idejük az élőlény halhatatlanságáról hallani. Az ilyen mūḍhák számára a pusztulásra ítélt anyagi nyereség a minden, noha munkájuk gyümölcsének csupán parányi töredékét élvezhetik. A haszon reményében néha napokon át dolgoznak alvás nélkül, s bár lehet, hogy fekélytől vagy emésztési zavaroktól szenvednek, a legszerényebb élelemmel is beérik, s éjjel-nappal a hamis uraik javát szolgáló kíméletlen robotba merülnek. Ezek az ostobák mit sem tudnak igazi Urukról, így értékes idejüket a mammon szolgálatában, telhetetlen pénzszerzésre vesztegetik. Szerencsétlenségükre sohasem hódolnak meg az urak legfelsőbb Ura előtt, s arra sem szánnak időt, hogy halljanak Róla a megfelelő forrásokból. Az ürülékevő disznó ügyet sem vet a cukorból és ghíből (tisztított vajból) készült édességre. Ugyanígy ezek az ostoba munkások sem unják meg, hogy az állandóan változó anyagi világ híreit hallgassák, melyek oly élvezetesek az érzékek számára, arra azonban nincs idejük, hogy az anyagi világot mozgató örök élő erőről halljanak.

2. A duṣkṛtīk, gazemberek másik rétegét narādhamának, az emberiség aljának nevezik. A nara embert jelent, az adhama pedig legalacsonyabbat. A nyolcmillió-négyszázezer különböző faj közül az emberi fajok száma négyszázezer. Ezek között számos alacsonyabb rendű, többnyire civilizálatlan emberfajta van. A civilizált emberek közé azok tartoznak, akiknek társadalmi, politikai és vallási életét a szabályozó elvek betartása jellemzi. A társadalom és a politika terén fejlett, ám a vallás elveit mellőző embereket narādhamáknak kell tekinteni. A vallás nem vallás Isten nélkül, mert a vallási elvek követésének célja a Legfelsőbb Igazság és Hozzá fűződő kapcsolatunk megismerése. A Gītāban az Istenség Személyisége érthetően kijelenti, hogy nincs Nála felsőbbrendű tekintély, s hogy Ő a Legfelsőbb Igazság. A civilizált emberi létforma arra szolgál, hogy visszanyerjük elvesztett tudásunkat a Legfelsőbb Igazsághoz, az Istenség Személyiségéhez, a mindenható Śrī Kṛṣṇához fűződő kapcsolatunkról. Aki elmulasztja ezt a lehetőséget, az a narādhamákhoz tartozik. A kinyilatkoztatott szentírások arról tájékoztatnak bennünket, hogy az anyaméhben lévő magzat (aki rendkívül kényelmetlen helyzetben van) Istenhez imádkozik, hogy szabadítsa ki őt, s megfogadja, hogy ha egyszer kijut onnan, csak Őt fogja imádni. Az élőlény kapcsolata Istennel örökkévaló, így a nehéz helyzetekben ösztönösen Istenhez imádkozik. A születés után azonban a gyermek a māyā, vagyis az illuzórikus energia befolyása alá kerül, s nemcsak a születés kínjairól, de szabadítójáról is megfeledkezik.

Azoknak, akik gyermekeket nevelnek, kötelességük felébreszteni védenceikben a bennük szunnyadó isteni tudatot. A Manu-smṛti, a vallásos elveket lefektető könyv tíz megújító ceremóniáról ír, melyek célja, hogy a varṇāśrama rendszerén belül ismét életre keltsék az Isten-tudatot. Manapság azonban a világ egyetlen részén sem követik szigorúan ezt a gyakorlatot, ezért az emberek 99,9%-a narādhama.

Ha az emberiség narādhamává válik, akkor természetes, hogy a fizikai természet teljhatalmú energiája érvényteleníti minden úgynevezett tudásukat. A Gītā szerint tanult ember az, aki egyenlőnek látja a képzett brāhmaṇát, a kutyát, a tehenet, az elefántot és a kutyaevőt. Ilyen az igazi bhakta látásmódja. Śrī Nityānanda Prabhu, aki isteni mesterként Isten inkarnációja volt, felszabadította a narādhamák két jellegzetes képviselőjét, Jagāit és Mādhāit, a két testvért, s megmutatta, hogyan részesíti kegyében egy tiszta bhakta még azokat is, akik az emberiség legalját képviselik. Az Istenség Személyisége által elítélt narādhamák tehát csakis egy bhakta kegyéből nyerhetik vissza lelki tudatukat.

Amikor Śrī Caitanya Mahāprabhu a bhāgavata-dharmáról – a bhakták tevékenységéről – prédikált, azt ajánlotta, hogy az emberek alázatosan hallgassák az Istenség Személyiségének üzenetét. Ennek az üzenetnek a lényege a Bhagavad-gītā. Az emberiség alja csakis az alázatos hallás módszerével szabadulhat fel, sajnos azonban még erre sem hajlandóak, arról nem is beszélve, hogy meghódolnának a Legfelsőbb Úr akarata előtt. A narādhamák, az emberiség söpredéke szándékosan elhanyagolja az ember elsődleges kötelességét.

3. A duṣkṛtīk következő csoportját māyayāpahṛta-jñānáknak hívják. Ez olyan embereket jelöl, akiknek magas szintű képzettségét az illuzórikus anyagi energia megsemmisítette. Többnyire nagyon műveltek: híres filozófusok, költők, írók, tudósok stb., ám az illuzórikus energia félrevezeti őket, ezért nem engedelmeskednek a Legfelsőbb Úrnak.

Napjainkban nagyon sok māyayāpahṛta-jñāna ember van, még a Bhagavad-gītā tudósai között is. A Gītāban egyszerűen és érthetően az áll, hogy Śrī Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és senki sem lehet Vele egyenlő vagy Nála nagyobb. Ő Brahmānak, az emberek eredeti atyjának atyja. Valójában Śrī Kṛṣṇa nemcsak Brahmā, hanem minden faj eredeti atyja. Ő a személytelen Brahman és Paramātmā gyökere, s a minden élőlényben jelen lévő Paramātmā az Ő teljes része. Ő a kútfeje mindennek, ezért ajánlatos mindenkinek meghódolnia az Ő lótuszlába előtt. A māyayāpahṛta-jñāna emberek azonban e nyilvánvaló kijelentések ellenére kigúnyolják a Legfelsőbb Úr személyiségét, és csupán közönséges embernek tekintik. Nem tudják, hogy az áldott emberi test a Legfelsőbb Úr örökkévaló és transzcendentális formája szerint lett teremtve.

A māyayāpahṛta-jñāna emberek Gītāhoz fűzött, minden hitelességet nélkülöző magyarázatai, melyek nem egyeznek meg a paramparā rendszer nézeteivel, akadályt jelentenek a lelki megvilágosodás útján. A tévhitben élő magyarázók nem hódolnak meg Śrī Kṛṣṇa lótuszlába előtt, és másokat sem tanítanak ennek az elvnek a követésére.

4. A duṣkṛtīk utolsó csoportját az āsuraṁ bhāvam āśritának nevezett emberek alkotják, akik démoni elveket követnek. Ez a csoport nyíltan ateista. Némelyikük azzal érvel, hogy a Legfelsőbb Úr sohasem szállhat alá ebbe az anyagi világba, de hogy miért nem, azt már nem tudják kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztani. Mások azt mondják Róla, hogy alacsonyabb rendű, mint a személytelen forma, noha a Gītā ennek épp az ellenkezőjét tanítja. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségére irigykedő ateisták saját maguk kitalálta, hamis inkarnációk hosszú sorával hozakodnak elő. Az ilyen emberek, akik számára az Istenség Személyiségének becsmérlése jelenti az élet lényegét, képtelenek meghódolni Śrī Kṛṣṇa lótuszlába előtt.

A dél-indiai Śrī Yāmunācārya Albandaru ekképp fohászkodott: „Ó, Uram! Az ateista elveket valló emberek nem ismerhetnek meg Téged, annak ellenére, hogy rendkívüli tulajdonságokkal, vonásokkal és tettekkel rendelkezel, hogy a jóság minőségében lévő valamennyi kinyilatkoztatott szentírás valóságosnak írja le személyiségedet, s hogy a transzcendentális tudomány tudósaiként híres, isteni jellemmel rendelkező hiteles szaktekintélyek mind elismernek Téged.”

Ahogyan tehát említettük, 1. a felettébb ostoba emberek, 2. az emberiség alja, 3. a tévúton járó spekulálók és 4. a megrögzött ateisták valamenynyi szentírás és hiteles tekintély tanácsának ellenére sohasem hódolnak meg az Istenség Személyiségének lótuszlába előtt.