8. VERS
raso ’ham apsu kaunteya
prabhāsmi śaśi-sūryayoḥ
praṇavaḥ sarva-vedeṣu
śabdaḥ khe pauruṣaṁ nṛṣu
rasaḥ – íz; aham – Én; apsu – a vízben; kaunteya – ó, Kuntī fia; prabhā – fénye; asmi – vagyok; śaśi-sūryayoḥ – a napnak és a holdnak; praṇavaḥ – a három hang: a-u-m; sarva – mindben; vedeṣu – a Védákban; śabdaḥ – hangvibráció; khe – az éterben; pauruṣam – képesség; nṛṣu – az emberben.
Ó, Kuntī fia! Én vagyok a víz íze, a nap és a hold fénye, az oṁ szótag a védikus mantrákban, a hang az éterben, a képesség az emberben.
MAGYARÁZAT: Ez a vers megmagyarázza, hogyan hat át mindent az Úr különféle anyagi és lelki energiái révén. A Legfelsőbb Urat kezdetben különféle energiáin keresztül lehet érzékelni – ez személytelen megtapasztalásának módja. Ahogyan a Napon élő félisten egy személy, és mindent átható energiája, a napfény által lehet felfogni őt, az Urat is hasonlóképpen lehet érzékelni mindent átható, mindent átfogó energiái révén, noha Ő maga örökké saját hajlékán tartózkodik. A víz megkülönböztető sajátsága az íze. Senki sem szereti a tengervizet, mert a víz tiszta íze sóval keveredik. Minél tisztább ízű a víz, annál jobban szeretjük, s ez a tiszta íz az Úr energiáinak egyike. Az imperszonalisták az ízéről ismerik fel az Úr jelenlétét a vízben, s a perszonalista filozófia hívei szintén dicsőítik az Urat, amiért a szomjas embert kedvesen finom vízzel látja el. Így ismerhetjük fel a Legfelsőbbet. Valójában a személyes és személytelen felfogás között nincs ellentét. Aki ismeri Istent, az tudja, hogy a személytelen és a személyes aspektus egyidejűleg mindenben jelen van, s ebben nincsen ellentmondás. Az Úr Caitanya ezért alapozta meg nagyszerű tanítását, az acintya bhedābheda-tattva (egyidejű azonosság és különbözőség) elméletét.
Eredetileg a Nap és a Hold fénye is a brahmajyotiból, az Úr személytelen ragyogásából árad. A praṇava, vagyis a transzcendentális oṁkāra hang, amellyel minden védikus himnusz kezdődik, a Legfelsőbb Úr megszólítására szolgál. Az imperszonalisták nagyon félnek attól, hogy a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát számtalan nevének valamelyikén szólítsák meg, ezért inkább a transzcendentális hang, az oṁkāra ismétlését választják. Azt azonban nem ismerik fel, hogy az oṁkāra Isten hangképviselője. A Kṛṣṇa-tudat hatása mindenhová eljut. Aki ismeri a Kṛṣṇa-tudatot, az áldott, míg a Kṛṣṇát nem ismerők illúzióban vannak. A Kṛṣṇáról szóló tudás tehát felszabadulást, a tudatlanság pedig rabságot jelent.