Első vers

MAGYARṬZAT: A Śrīmad-Bhāgavatamban (6.1.9–10) Parīkṣit Mahārāja számos okos kérdést tett fel Śukadeva Gosvāmīnak. Az egyik így hangzott: „Miért vetik alá magukat az emberek a vezeklésnek, ha nem tudják uralni az érzékeiket?” Előfordulhat például, hogy egy tolvaj pontosan tudja, hogy lopásért letartóztathatják, talán lát is olyan tolvajt, akit a rendőrség már letartóztatott, mégis folytatja a lopást. Tapasztalatot látás és hallomás útján lehet szerezni. Aki kevésbé intelligens, az látás útján, aki intelligensebb, az hallás útján jut tapasztalathoz. Amikor egy intelligens ember a törvénykönyvekből, a śāstrákból (a szentírásokból) azt hallja, hogy a lopás nem helyes, s hogy a letartóztatott tolvajt megbüntetik, óvakodik a lopástól. Egy kevésbé intelligens embert esetleg először le kell tartóztatni és meg kell büntetni ahhoz, hogy abbahagyja a lopást. A hitvány, ostoba ember azonban talán már hallás és látás útján is szerzett tapasztalatot, sőt lehet, hogy már meg is büntették, mégsem hagyja abba a lopást. Ha az ilyen embert az állam megbünteti, hogy vezekeljen, amint kiszabadul a börtönből, nyomban újabb lopást fog elkövetni. Ha a börtönbüntetés vezeklésnek számít, mi haszna az ilyen vezeklésnek? Parīkṣit Mahārāja ezért így kérdezett:

A vezeklést Parīkṣit Mahārāja az elefánt fürdéséhez hasonlította. Az elefánt nagyon alaposan megfürdik a folyóban, ám amint kiér a partra, nyomban porral szórja be az egész testét. Mi haszna van így a fürdésnek? Hasonlóképpen, bár a lelki életet gyakorlók közül sokan éneklik a Hare Kṛṣṇa mahā-mantrát, mégis sok tiltott dolgot elkövetnek azzal a gondolattal, hogy a mahā-mantrával majd semlegesíthetik sértéseiket. A tíz sértés közül, amelyeket az Úr szent nevének éneklése közben az ember elkövethet, ez a nāmno balād yasya hi pāpa-buddhiḥ sértés: bűnös cselekedeteket elkövetni abban a reményben, hogy a Hare Kṛṣṇa mahā-mantra ismétlése semlegesíti a bűnös cselekedetek visszahatását. Ugyanígy vannak olyan keresztények, akik elmennek a templomba, hogy meggyónják a bűneiket, s úgy vélik, hogy ha meggyónnak egy pap előtt és bűnbánatot tartanak, akkor bűneik, amelyeket egész héten elkövettek, megbocsáttatnak. Amint azonban elmúlik a vasárnap és elérkezik a hétfő, újra bűnöket követnek el abban a reményben, hogy bűneik alól a következő vasárnap ismét feloldozást nyernek. Parīkṣit Mahārāja – korának legintelligensebb királya – elítélte az effajta prāyaścittát, azaz vezeklést. Śukadeva Gosvāmī, aki hasonlóan intelligens volt, s így megfelelő lelki tanítómestere lehetett Parīkṣit Mahārājának, a királynak adott válaszában megerősítette, hogy a király helyesen ítélte el az effajta vezeklést. Egy bűnös cselekedetet nem lehet semlegesíteni egy jámbor tettel. Az igazi prāyaścitta – jóvátétel – az, ha felébresztjük szunnyadó Kṛṣṇa-tudatunkat.

A valódi vezeklés igazi tudáshoz vezet, s ennek megvan a bevett módszere. Aki mindig betartja a higiéniai szabályokat, az nem betegszik meg. Az embernek be kell tartania bizonyos szabályokat ahhoz, hogy eredeti tudását visszanyerje. Ezt a szabályozott életet tapasnak nevezik. Az ember fokozatosan felemelkedhet az igazi tudás, vagyis a Kṛṣṇa-tudat szintjére, ha mértékletességben és cölibátusban él (brahmacarya), uralja elméjét és érzékszerveit, tulajdonát eladományozza, nyílt és őszinte, ügyel a tisztaságára, valamint gyakorolja a yoga-āsanákat. Ha valaki olyan szerencsés, hogy találkozik egy tiszta bhaktával, akkor nincs szüksége a misztikus yogára ahhoz, hogy irányítani tudja az elméjét. Elég, ha szigorúan betartja a Kṛṣṇa-tudat szabályozó elveit: tartózkodik a tiltott nemi élettől, a húsevéstől, a kábító-, mámorító-, élénkítő szerektől és a szerencsejátéktól, s egy hiteles lelki tanítómester irányítása alatt a Legfelsőbb Urat szolgálja. Ezt a könnyű folyamatot ajánlja Śrīla Rūpa Gosvāmī.

Az embernek először a beszédén kell uralkodnia. Mindannyiunkban ott van a beszéd ösztönző ereje: amint lehetőségünk adódik, azonnal megszólalunk. Ha azonban mondanivalónk nem a Kṛṣṇa-tudatról szól, csupán ostobaságokat beszélünk. A varangyos béka is beszél, brekeg a mezőn, s ugyanígy mindenki, akinek nyelve van, beszélni akar, még akkor is, ha csak ostobaságokat tud mondani. A béka brekegésével csupán a kígyót hívja: „Kérlek, gyere, és egyél meg!” Annak ellenére, hogy ezzel a halált hívja, a béka nem hagyja abba a brekegést. A materialisták és az imperszonalista māyāvādī filozófusok beszédét a béka brekegéséhez lehet hasonlítani. Örökké ostobaságokról beszélnek, s ezzel csak a halált hívogatják. A beszéd szabályozása azonban nem az önként vállalt némaságot (a mauna külsődleges módszerét) jelenti, ahogyan a māyāvādī filozófusok gondolják. A csönd segítség lehet egy időre, de végül kudarchoz vezet. A szabályozott beszéd Śrīla Rūpa Gosvāmī által tolmácsolt jelentése a kṛṣṇa-kathā pozitív módszerére utal, arra, hogy beszédünket teljes mértékben a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa dicsőítésére használjuk, s a nyelvünk így az Úr nevét, alakját, tulajdonságait és kedvteléseit dicsőítheti. A kṛṣṇa-kathā prédikátora sohasem kerül a halál karmai közé. Ezt jelenti a beszédre való vágy kontrollálása.

Az elme nyugtalanságát és ingatagságát (mano-vega) az ember úgy szabályozhatja, ha elméjét Kṛṣṇa lótuszlábaira összpontosítja. A Caitanya-caritāmṛta (Madhya 22.31) szerint:

Kṛṣṇa olyan, mint a Nap, a māyā pedig mint a sötétség. Ha a Nap jelen van, nem lehet szó sötétségről. Ugyanígy, ha Kṛṣṇa jelen van az elmében, lehetetlen, hogy a māyā megzavarja az elmét. Az anyagi gondolatok tagadásának yoga-folyamata nem segít. Ürességet csak mesterségesen lehet teremteni az elmében. Az üresség nem lesz tartós. De ha valaki örökké Kṛṣṇára gondol, és arra, hogyan szolgálhatná Őt a legjobban, akkor ezzel automatikusan szabályozza az elméjét.

Hasonlóan lehet felülkerekedni a dühön is. A dühöt nem tudjuk teljesen megszüntetni, de ha csak arra leszünk mérgesek, aki az Urat vagy az Úr bhaktáját sértegeti, akkor haragunkat Kṛṣṇa-tudatban kontrolláljuk.

Az Úr Caitanya Mahāprabhu a bűnös testvérekre, Jagāira és Mādhāira lett dühös, mert sértegették és bántalmazták Nityānanda Prabhut. Śikṣāṣṭakájában az Úr Caitanya azt írja: Tṛṇād api sunīcena taror api sahiṣṇunā. „Legyünk alázatosabbak a fűszálnál, és legyünk türelmesebbek a fánál.” Felmerülhet a kérdés: akkor miért mutatta ki az Úr a haragját?

A legfontosabb dolog, hogy mindenkinek el kell viselnie az őt érő sértéseket, de amikor Kṛṣṇát vagy egy tiszta bhaktáját éri sérelem, akkor az őszinte bhakta haragos lesz, és tűzként támad az elkövetőre. A krodhát, a dühöt nem lehet megszüntetni, de lehet helyesen alkalmazni. Hanumān haragjában felgyújtotta Laṅkāt, mégis az Úr Rāmacandra legkiválóbb bhaktájaként tisztelik. Ez azt jelenti, hogy helyesen használta a haragját. Arjuna is jó példa erre. Nem akart harcolni, de Kṛṣṇa felszította a haragját: „Harcolnod kell!” Harag nélkül nem lehet harcolni. A haragot akkor tudjuk uralni, ha az Úr szolgálatában használjuk.

A nyelv vágyaival kapcsolatban mindannyian tudjuk, hogy a nyelv folyton ízletes ételekre vágyik. Nem szabad azonban megengednünk neki, hogy saját kénye-kedve szerint egyen, hanem azzal kell megfékeznünk, hogy prasādával látjuk el. A bhakta ahhoz az elvhez tartja magát, hogy csak akkor eszik, ha prasādát kap Kṛṣṇától. Ez a módja annak, hogy uralkodni tudjunk nyelvünk ösztönzésén. Az embernek meghatározott időben kell ennie, és nem szabad éttermekbe vagy cukrászdákba járnia, csak hogy kielégítse nyelve és gyomra vágyait. Ha ragaszkodunk a szabályhoz, hogy csak prasādát eszünk, akkor uralkodni tudunk a nyelv és a gyomor ösztönzésén.

Hasonló módon lehet szabályozni a nemi szervek vágyait, a szexuális késztetéseket azáltal, hogy nem használjuk őket fölöslegesen. A nemi szerveket csak Kṛṣṇa-tudatos gyerekek nemzésére szabad használni, egyébként nem. A Kṛṣṇa-tudat mozgalma támogatja a házasságot, ám nem a nemi szervek kielégítése, hanem Kṛṣṇa-tudatú gyerekek nemzése érdekében. Amint a gyerekek egy kicsit megnőnek, elküldik őket iskolánkba, a gurukulába, a texasi Dallasba, ahol arra nevelik őket, hogy bhaktákká váljanak, teljes mértékben Kṛṣṇa-tudatú bhaktákká. Sok ilyen Kṛṣṇa-tudatú gyerekre van szükség, s ezért aki képes Kṛṣṇa-tudatú gyerekeket nemzeni, annak megengedett a nemi élet.

Ha valaki tökéletesen tud uralkodni az érzékszervein e Kṛṣṇa-tudatos módszerek segítségével, alkalmas lesz arra, hogy hiteles lelki tanítómesterré váljon.

Az Upadeśāmṛtához fűzött Anuvṛtti című magyarázatában Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī hākura azt írja, hogy anyagi önazonosságunk háromféle ösztönzést teremt: ösztönzést a beszédre, valamint az elme és a test követeléseit. Ha az élőlény áldozatul esik e háromféle ösztönzésnek, élete szerencsétlen lesz. Aki ellenáll ezeknek a követeléseknek és vágyaknak, azt tapasvīnak nevezik, azaz olyan embernek, aki lemondásokat végez. Ilyen tapasyával le lehet győzni az anyagi energiának, az Istenség Legfelsőbb Személyisége külső energiájának uralmát.

A beszédre való vágy címén a haszontalan beszédre utaltunk, a māyāvādī filozófusok, a gyümölcsöző cselekedeteket (karma-kāṇḍát) végzők vagy a materialisták beszédére, akik csupán élvezni akarják az életet, mindenfajta korlát nélkül.

Minden ilyen beszéd vagy irodalom a beszédre való ösztönzés megnyilvánulása. Rengeteg ember beszél ostobaságokról, ír sokkötetnyi fölösleges könyvet: ez mind a beszédre való vágy eredménye. Hogy ellensúlyozzuk ezt a hajlamot, Kṛṣṇára kell irányítanunk a beszédünket. A Śrīmad-Bhāgavatam (1.5.10–11) ezt a következőképpen magyarázza:
 

„Azokat a szavakat, amelyek nem az Úr dicsőségét írják le – aki egyedül meg tudja szentelni az egész univerzum atmoszféráját –, a szent emberek olyannak tartják, mint a varjak zarándokhelyét, amely semmi élvezetet nem nyújt a teljesen tökéletes lelkek számára, mert ők a transzcendentális helyek lakói.”

„Másrészt viszont az az irodalom, amelyik a határtalan Legfelsőbb Úr neve, híre, alakja, kedvtelései stb. transzcendentális dicsőségének leírásaival van tele, egy egészen másféle alkotás, tele transzcendentális szavakkal, melyek forradalmat hoznak a világ félrevezetett társadalmának istentelen életébe. Az ilyen transzcendentális irodalmat, még ha tökéletlenül van is megfogalmazva, a megtisztult emberek, akik igazán őszinték, hallgatják, ismétlik és elfogadják.”

A következtetés az, hogy csak akkor kerülhetjük el a fölösleges, ostoba beszédet, ha az Istenség Legfelsőbb Személyiségének odaadó szolgálatáról beszélünk. Állandóan arra kell törekednünk, hogy beszédre való képességünket maradéktalanul a Kṛṣṇa-tudat megértésére használjuk.

A csapongó elme késztetései két részre oszthatók. Az első az avirodha-prīti, a korlátok nélküli ragaszkodás, a másik a virodha-yukta-krodha, a csalódottságból származó düh. A māyāvāda filozófiához való ragaszkodást, illetve a karma-vādīk gyümölcsöző eredményeibe és a materialista vágyakon alapuló tervekbe vetett hitet mind avirodha-prītinek nevezik. A jñānīk, a karmīk és a terveket szövögető materialisták általában vonzzák a feltételekhez kötött lelkek figyelmét, ám amikor a materialisták nem tudják valóra váltani terveiket, s elgondolásaik sorra megbuknak, dühösek lesznek. Az anyagi vágyak kielégületlensége dühöt szül.

Hasonlóképpen a test követelései is három csoportba oszthatók: a nyelv, a gyomor és a nemi szervek követelései. Megfigyelhetjük, hogy ez a három érzékszerv fizikailag egy egyenesen helyezkedik el a testen, s hogy a testi vágyak a nyelvvel kezdődnek. Amikor valaki a nyelve vágyainak követeléseit azzal fékezi meg, hogy nyelvét kizárólag prasāda fogyasztására használja, akkor a gyomor és a nemi szervek ösztönzésein is automatikusan uralkodni tud. Ezzel kapcsolatban mondja Śrīla Bhaktivinoda hākura:

„Ó, Uram! Ez az anyagi test a tudatlanság tanyája, az érzékek szövevényes hálózata pedig csupán a halál felé vezet. Valamiképp beleestünk az anyagi érzékkielégítés óceánjába, s az érzékek közül a nyelv a legtelhetetlenebb és a legkevésbé kontrollálható. Ebben a világban nagyon nehéz féken tartani a nyelvet, de Te, drága Kṛṣṇa, nagyon kegyes vagy hozzánk. E csodálatos prasādát adod nekünk, hogy felülkerekedhessünk a nyelv hatalmán. Fogyasszuk hát ezt a prasādát teljes megelégedettségünkre, dicsőítsük Urunkat és Úrnőnket, Śrī Śrī Rādhāt és Kṛṣṇát, és hívjuk szeretettel az Úr Caitanya és az Úr Nityānanda segítségét.”

Hatféle rasa – íz – van, s akit ezek közül akár egy is megzavar, azt hatalmukba kerítik a nyelv vágyai. Van, aki a hús, hal, rák, tojás és egyéb, vérből és ondóból álló dolgok fogyasztásához vonzódik, s ezeket elhalt testek formájában fogyasztja. Másokat a zöldségfélék, a babfélék, a spenót és a tejtermékek vonzanak, de csak nyelvük vágyainak kielégítése céljából. Az érzékek kielégítését szolgáló evést – beleértve az olyan fűszerek túlzott használatát, mint a csili és a tamarind – a Kṛṣṇa-tudatú embereknek mellőzniük kell. A bétel-lé készítésében használt különféle fűszerek, a pān-levél, a haritakī, a bételdió, a dohány, az LSD, a marihuána, az ópium, a szeszesitalok, a kávé, a tea mind-mind a tiltott, etikátlan vágyak kielégítését szolgálják. Ha csak a Kṛṣṇának felajánlott étel maradékát vesszük magunkhoz, akkor megmenekülhetünk a māyā zsarnoki uralmától. A zöldségfélék, a gabona, a gyümölcsök, a tejtermékek és a víz a megfelelő ételek, amelyeket fel lehet ajánlani az Úrnak, amint azt maga az Úr Kṛṣṇa elrendelte. Ha azonban csak jó íze miatt fogyasztjuk a prasādát, s ezért eszünk túl sokat, akkor mi is a nyelv követelődzésének áldozatává válunk. Śrī Caitanya Mahāprabhu azt tanította nekünk, hogy még prasāda evésekor is kerüljük a nagyon ízletes ételeket. Ha azzal a szándékkal ajánlunk fel ízletes ételt a mūrtinak, hogy finom ételt ehessünk, szintén a nyelv követeléseit próbáljuk kielégíteni. Ha azért fogadjuk el egy tehetős ember meghívását, hogy majd finom ételeket szolgálnak fel nekünk, azzal szintén csak a nyelv követeléseinek teszünk eleget. A Caitanya-caritāmṛtában (Antya 6.227) ez áll:

„Aki ide-oda szaladgál, hogy kielégítse a nyelvét, s aki gyomra és nemi szervei vágyainak a rabja, az nem tudja elérni Kṛṣṇát.”

Ahogy azt korábban említettük, a nyelv, a has és a nemi szervek egyenes vonalban helyezkednek el, és ugyanabba a kategóriába tartoznak. Az Úr Caitanya azt mondta: Bhāla nā khāibe āra bhāla nā paribe. „Ne öltözz fényűzően, és ne egyél pompás ételeket!” (Cc. Antya 6.236).

A has követelődzésének kontrollálására való – a fentiekben is említett – képtelenség jellemző azokra is, akik valamilyen gyomorbajban szenvednek. Amikor a szükségesnél többet akarunk enni, sok kellemetlenséget okozunk magunknak. Ha azonban betartjuk a koplalási napokat, például az ekādaśīt és a Janmāṣṭamīt, akkor féken tudjuk tartani a has követeléseit.

Ami a nemi szervek követeléseit illeti, kétféle szexuális élet van: helyénvaló és helytelen, vagyis törvényes és nem megengedett szexuális élet. Ha egy férfi eléggé érett, megházasodhat a śāstrák szabályozó elvei alapján, és nemzőszerveit szép gyermekek nemzésére használhatja. Ez törvényes és vallásos út. Egyébként pedig esetleg mindenféle mesterséges módszert alkalmaz nemi szervei követeléseinek kielégítésére, nélkülözve minden önuralmat. Ha valaki megengedi magának a tiltott szexuális életet – akár gondol rá, tervezi vagy beszél róla, akár valóban szexuális kapcsolatba kerül valakivel, vagy mesterséges módon elégíti ki a nemi szerveit –, akkor a śāstra szerint a māyā karmai közé került. Ezek az instrukciók nemcsak a házasokra, hanem a tyāgīkra, a lemondott életrend tagjaira is vonatkoznak. Śrī Jagadānanda Paṇḍita Prema-vivarta című könyvének hetedik fejezetében ez áll:

„Kedves testvérem, te a lemondott életrend tagja vagy, nem szabad hát közönséges világi témákról szóló beszédet hallgatnod, s beszélned sem szabad világi témákról, ha másokkal találkozol. Nőkre ne gondolj még álmodban sem! Mikor a lemondott rendbe léptél, fogadalmat tettél, hogy elkerülöd a nők társaságát. Ha Caitanya Mahāprabhu társaságára vágysz, mindig emlékezz Choṭa Haridāsa esetére, és arra, hogyan küldte őt el magától az Úr. Ne egyél pompás ételeket, s ne öltözz finom ruhákba, hanem mindig légy alázatos, és szolgáld Ő Isteni Kegyelmüket, Śrī Śrī Rādhāt és Kṛṣṇát, teljes szívedből.”

Végezetül tehát, azt az embert, aki kontrollálni tudja ezt a hat dolgot – a beszédet, az elmét, a dühöt, a nyelvet, a gyomrot és a nemi szerveket –, svāmīnak vagy gosvāmīnak kell neveznünk. A svāmī szó azt jelenti, hogy mester, a gosvāmī pedig az érzékek (go) mestere. Amikor valaki belép a lemondott életrendbe, automatikusan megkapja a svāmī címet. Ez nem azt jelenti, hogy a családja, a közösség vagy a társadalom mestere lesz; az érzékei mesterévé kell válnia. Anélkül, hogy valaki az érzékei ura lenne, nem szabad gosvāmīnak hívni, hanem inkább go-dāsának, az érzékek szolgájának. A vṛṇdāvanai hat Gosvāmī nyomdokait követve minden svāmī és gosvāmī kötelessége az, hogy teljesen elmerüljön az Úrnak végzett transzcendentális szerető szolgálatban. Ezzel ellentétben a go-dāsák az érzékeiket vagy az anyagi világot szolgálják. Nincs más elfoglaltságuk. Prahlāda Mahārāja az adānta-go kifejezéssel jellemzi a go-dāsát, ami olyasvalakire utal, akinek zabolátlanok az érzékei. Egy adānta-go nem tud Kṛṣṇa szolgájává válni. A Śrīmad-Bhāgavatamban (7.5.30) Prahlāda Mahārāja azt mondja:

„Azoknak, akik úgy döntöttek, hogy érzékeik kielégítése érdekében továbbra is az anyagi világban maradnak, nincs esélyük arra, hogy Kṛṣṇa-tudatúvá váljanak, sem egyéni igyekezetük, sem mások útmutatása, sem közös tanácskozások által. Zabolátlan érzékeik az ilyen embereket a tudatlanság legsötétebb régióiba húzzák, ahol őrült módjára rágják a megrágottat.”