22. VERS
vāsāṁsi jīrṇāni yathā vihāya
navāni gṛhṇāti naro ’parāṇi
tathā śarīrāṇi vihāya jīrṇāny
anyāni saṁyāti navāni dehī
vāsāṁsi – ruhákat; jīrṇāni – régieket és elnyűtteket; yathā – ahogyan; vihāya – levetve; navāni – új ruhákat; gṛhṇāti – felvesz; naraḥ – egy ember; aparāṇi – másokat; tathā – ugyanúgy; śarīrāṇi – testeket; vihāya – levetve; jīrṇāni – öreg és hasznavehetetlen; anyāni – különböző; saṁyāti – valóban elfogadja; navāni – új öltözékeket; dehī – a megtestesült.
Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy válik meg a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testektől, hogy újakat fogadjon el helyükbe.
MAGYARÁZAT: Az atomnyi egyéni lélek testének cseréje elfogadott tény. Még a modern tudósok is – akik nem hisznek a lélek létében, ám nem képesek magyarázatot adni a szívből származó energia eredetére – kénytelenek elismerni, hogy a test szünet nélkül változik, s ez a gyermekkortól a serdülőkoron át a felnőttkorig és az öregkorig folyamatosan észlelhető. Az öregség után a test egy másikra változik. Ezt egy korábbi vers (2.13) már elmagyarázta.
Az atomnyi egyéni lélek másik testbe kerülését a Felsőlélek kegye teszi lehetővé. Eleget tesz a parányi lélek kívánságainak, mint ahogyan az ember barátja vágyait teljesíti. A Védák – például a Muṇḍaka-upaniṣad és a Śvetāśvatara-upaniṣad – a lelket és a Felsőlelket két madár-baráthoz hasonlítják, akik ugyanazon a fán ülnek. Az egyik madár (az egyéni, atom nagyságú lélek) a fa gyümölcseit csipegeti, miközben a másik (Kṛṣṇa) csupán figyeli barátját. A két madár között minőség tekintetében nincs különbség, ám az egyiket elbűvöli az anyagi fa gyümölcse, míg a másik csupán szemtanúja barátja tetteinek. A tanú-madár Kṛṣṇa, a csipegető pedig Arjuna. Barátok, de az egyik közülük mester, a másik pedig szolga. Az atomnyi lélek vándorlását egyik fáról a másikra, azaz egyik testből a másikba az okozza, hogy megfeledkezik e kapcsolatról. A jīva-lélek erejét megfeszítve küzd az anyagi test fáján, ám amint elfogadja a másik madarat legfelsőbb lelki tanítómesterének – ahogyan azt Arjuna tette, amikor önként meghódolt Kṛṣṇa előtt, hogy tanulhasson Tőle –, az alárendelt madárnak többé nem kell keseregnie semmi miatt. Ezt a Muṇḍaka-upaniṣad (3.1.2) és a Śvetāśvatara-upaniṣad (4.7) egyaránt megerősíti:
samāne vṛkṣe puruṣo nimagno
’nīśayā śocati muhyamānaḥ
juṣṭaṁ yadā paśyaty anyam īśam
asya mahimānam iti vīta-śokaḥ
„Noha a két madár ugyanazon a fán ül, a csipegető, aki megpróbálja élvezni a fa gyümölcseit, aggodalommal és bánattal teli. Ha azonban ez a szenvedő madár valahogyan barátja, az Úr felé fordítja az arcát, s felismeri dicsőségét, azonnal megszabadul minden aggodalomtól.” Arjuna örök barátja, Kṛṣṇa felé fordította arcát, s most Tőle tanulja a Bhagavad-gītāt. Kṛṣṇát hallgatva megértheti az Úr legfelsőbb dicsőségét, és megszabadulhat minden bánatától.
Az Úr itt azt tanácsolja Arjunának, hogy ne keseregjen öreg nagyatyja és tanítója testcseréje miatt. Inkább örüljön, hogy igazságos harcban öli meg testüket, s így azonnal megtisztulhatnak a különféle testi cselekedetek valamennyi visszahatásától. Aki életét áldozza az áldozati oltáron, vagyis az igaz csatában, az azonnal megtisztul a testi visszahatásoktól, s egy magasabb rendű létbe emelkedik. Arjunának tehát semmi oka sem volt a kesergésre.