2. VERS

MAGYARÁZAT: Az anyagi rabságot az érzékkielégítés érdekében végzett gyümölcsöző cselekedetek okozzák. Az élőlény mindaddig vándorol a különféle testeken keresztül, s folytatja szakadatlan anyagi rabságát, amíg olyan tetteket hajt végre, amelyeknek célja a testi kényelem fokozása. A Śrīmad-Bhāgavatam (5.5.4–6) a következőképpen erősíti ezt meg:

„Az emberek őrültként hajszolják az érzékkielégítést, s nem tudják, hogy jelen testük, melynek oly sok szenvedésben van része, múltbeli gyümölcsöző cselekedeteik eredménye. Ez a test ideiglenes, mégis állandóan számtalan bajt okoz. Az érzékek kielégítéséért cselekedni ezért nem jó. Az ember élete mindaddig kudarcnak tekinthető, míg nem tudakozódik valódi kiléte felől. Amíg nem érti meg, ki ő valójában, addig az érzékkielégítés reményében a gyümölcsöző eredményekért kénytelen dolgozni, s amíg tudata az érzékkielégítésbe merül, egyik testből a másikba kell vándorolnia. Az elme a gyümölcsöző tettekbe mélyed, s a tudatlanság hatása alatt áll, de ki kell fejlesztenünk a szeretetet Vāsudeva odaadó szolgálata iránt. Csakis ekkor nyílik lehetőség arra, hogy az ember kiszabaduljon az anyagi lét rabságából.”

A jñāna tehát (vagyis annak ismerete, hogy nem az anyagi test, hanem lélek vagyunk) nem elegendő a felszabaduláshoz. Cselekednünk kell a lélek helyzetének megfelelően, különben nem szabadulhatunk ki az anyag rabságából. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés azonban nem a gyümölcsöző tettek síkján történik. A teljes tudással végzett tettek elősegítik az igazi tudás fejlődését. Kṛṣṇa-tudat nélkül a gyümölcsöző tettekről történő lemondás önmagában nem tisztítja meg a feltételekhez kötött lélek szívét, s mindaddig, amíg a szívünk nem tiszta, arra kényszerülünk, hogy a gyümölcsöző tettek szintjén cselekedjünk. Ám a Kṛṣṇa-tudatban végzett munka megszabadít a gyümölcsöző tettek végeredményétől, s így nem szükséges alászállnunk az anyagi síkra. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekedet mindig magasabb rendű a lemondásnál, mert a lemondás mindig magában rejti a visszaesés veszélyét. Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhu című írásában (1.2.258) megerősíti, hogy a lemondás Kṛṣṇa-tudat nélkül nem tökéletes:

„Ha a felszabadulásra vágyakozó emberek olyan dolgokról is lemondanak, amelyek kapcsolatban állnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, csak mert anyaginak tekintik őket, lemondásukat tökéletlennek nevezik.” A lemondás akkor teljes, ha annak a tudásnak a birtokában történik, miszerint minden, ami létezik, az Úr tulajdona, ezért senki sem követelhet birtokjogot semmi felett. Meg kell értenünk, hogy valójában semmi nem a miénk. Hogyan beszélhetnénk akkor lemondásról? Aki tudatában van annak, hogy minden Kṛṣṇa tulajdona, az mindig lemondásban él. Mivel Kṛṣṇa az egyedüli birtokos, mindent az Ő szolgálatában kell alkalmazni. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés e tökéletes formája sokkal jobb, mint a māyāvādī-iskola sannyāsījainak bármilyen fokú, természetellenes lemondása.