No edit permissions for Magyar

5. VERS

kleśo ’dhika-taras teṣām
avyaktāsakta-cetasām
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ
dehavadbhir avāpyate

kleśaḥ – nehézség; adhika-taraḥ – nagyon sok; teṣām – számukra; avyakta – a megnyilvánulatlanhoz; āsakta – vonzódó; cetasām – elméjűek számára; avyaktā – a megnyilvánulatlan felé; hi – bizony; gatiḥ – a fejlődés; duḥkham – nehezen; deha-vadbhiḥ – a megtestesültek által; avāpyate – elérhető.

Rendkívül nehéz előrehaladniuk azoknak, akiknek elméje a Legfelsőbb megnyilvánulatlan, személytelen aspektusához vonzódik. Ezen az úton mindig nagyon fáradságos az előrejutás a megtestesült lények számára.

MAGYARÁZAT: Azokat a transzcendentalistákat, akik a Legfelsőbb Úr felfoghatatlan, megnyilvánulatlan és személytelen arculatához vonzódnak, jñāna-yogīknak nevezzük, míg a bhakti-yogīk azok, akik teljesen Kṛṣṇa-tudatúak, és az Úr odaadó szolgálatának élnek. Ez a vers határozottan különbséget tesz a két yoga között. A jñāna-yoga folyamata – noha végül ugyanahhoz a célhoz vezet – rendkívül nehéz, míg a bhakti-yoga, vagyis az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen szolgálata sokkal könnyebb, és természetesebb is a megtestesült lélek számára. Az egyéni lélek időtlen idők óta különféle testeket ölt magára. Pusztán elméletben nagyon nehéz megértenie, hogy nem azonos a testével. A bhakti-yogī ezért Kṛṣṇa mūrtiját imádja, mert így az elméjében rögzült testi felfogást helyesen alkalmazhatja. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége formájának templomi imádata természetesen nem bálványimádás. A védikus irodalom tanúsága szerint az imádat kétféle lehet: saguṇa, amikor a Legfelsőbbet mint személyes tulajdonságokkal rendelkezőt imádjuk, valamint nirguṇa, amikor az imádat a Legfelsőbb személytelen, tulajdonságok nélküli aspektusára irányul. A templomi mūrti-imádat saguṇa, mert az Urat ott anyagi tulajdonságok képviselik. Az Úr formája ennek ellenére nem anyagi, noha olyan anyagi tulajdonságok képviselik, mint például a kő, a fa vagy az olajfesték. Ez a Legfelsőbb Úr abszolút természete.

Ezt a következő nyers példával illusztrálhatjuk: ha leveleinket az utcai postaládába dobjuk, akkor minden különösebb akadály nélkül célba érnek. Azzal viszont semmire sem megyünk, ha a küldeményeket egy régi dobozba, egy utánzatládába vagy a postahivatal által nem hitelesített ládába helyezzük. Ehhez hasonlóan Istennek is van egy hiteles képviselője a mūrti formájában: az arcā-vigraha, a Legfelsőbb Úr inkarnációja. Isten ezen keresztül elfogadja az ember szolgálatát. Az Úr mindenható, ezért az arcā-vigraha inkarnációján keresztül képes elfogadni a bhakta szolgálatát, hogy ezzel is megkönnyítse az emberek dolgát, akiknek léte feltételekhez van kötve.

Egy bhaktának tehát nem okoz nehézséget, hogy a Legfelsőbb felé haladjon azonnal és közvetlenül, ám a személytelen lelki megvalósítás útját járók rendkívül sok akadályba ütköznek. A védikus írásokból, például az upaniṣadokból kell megérteniük, hogy mi is a Legfelsőbb megnyilvánulatlan arculata, valamint jól el kell sajátítaniuk a nyelvet, meg kell érteniük az érzékelhetetlen érzéseket, s mindezt a gyakorlatba is át kell ültetniük. Ez egyáltalán nem könnyű a közönséges ember számára. Az odaadó szolgálatot végző, Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nagyon egyszerűen eljuthat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének teljesen tudatos megértéséig, csupán azáltal, hogy a hiteles lelki tanítómester irányítását követve él, mindig leborul a mūrti előtt, az Úr dicsőségéről hall, s a Neki felajánlott étel maradékait fogyasztja. Nem férhet hozzá kétség, hogy az imperszonalisták egy olyan fölöslegesen nehéz utat követnek, amely azzal a kockázattal jár, hogy végül mégsem ismerik meg teljes mértékben az Abszolút Igazságot. A perszonalisták ezzel szemben minden veszély, akadály és nehézség nélkül, közvetlenül elérik a Legfelsőbb Személyiséget. A Śrīmad-Bhāgavatamban hasonló gondolattal találkozunk: ha az embernek végső soron az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt kell meghódolnia (ezt a folyamatot nevezik bhaktinak), ám ehelyett egész életében azon töri magát, hogy megértse, mi Brahman és mi nem az, akkor számtalan nehézségbe fog ütközni. Ezért ez a vers azt ajánlja, hogy ne lépjünk az önmegvalósítás e nehéz útjára, mert az nem biztos, hogy elvezet a végső célig.

Az élőlény örökkévalóan egyéni lélek, ezért ha a lelki egészbe akar beleolvadni, akkor eljuthat eredeti természete örökkévaló és tudással teli aspektusainak teljes megismeréséig, ám boldogság-aspektusának nem fog a tudatára ébredni. Az ilyen transzcendentalista azonban, aki nagyon jártas a jñāna-yoga gyakorlásában, egy bhakta kegyéből szintén eljuthat a bhakti-yogához, az odaadó szolgálathoz. Ekkor az imperszonalista filozófia, melyet oly hosszú ideig tanulmányozott, még mindig akadályt jelenthet számára, mert nehéz megszabadulni ettől a felfogástól. A megtestesült léleknek ezért a megnyilvánulatlan mindig gondot okoz – a gyakorlás és a megvalósítás során egyaránt. Minden élőlény részleges függetlenséggel rendelkezik, s biztosak lehetünk abban, hogy a megnyilvánulatlan elérése nem tartozik transzcendentális gyönyörrel teljes természetéhez. Nem szabad tehát ezt az utat választanunk. Minden egyéni élőlény számára a Kṛṣṇa-tudat folyamata a legjobb út, amelybe az odaadó szolgálat összes tevékenysége beletartozik. Ha valaki nem akar tudomást venni az odaadó szolgálat folyamatáról, azzal azt kockáztatja, hogy idővel ateista lesz. E vers szerint az embernek sohasem szabad – főleg ebben a mostani korszakban – arra biztatnia másokat, hogy ahhoz a folyamathoz forduljanak, amelyben a megnyilvánulatlanra, a felfoghatatlanra és az érzékszerveken túlira kell összpontosítaniuk. Az Úr Kṛṣṇa nem ajánlja ezt a folyamatot.

« Previous Next »