20. VERS
āsurīṁ yonim āpannā
mūḍhā janmani janmani
mām aprāpyaiva kaunteya
tato yānty adhamāṁ gatim
āsurīm – démoni; yonim – fajt; āpannāḥ – elérve; mūḍhāḥ – az ostobák; janmani janmani – születésről születésre; mām – Engem; aprāpya – nem érvén el; eva – bizony; kaunteya – ó, Kuntī fia; tataḥ – azután; yānti – mennek; adhamām – kárhozott; gatim – cél felé.
Ó, Kuntī fia! Az ilyen emberek újra és újra démoni fajokban fognak megszületni, így sohasem érhetnek el Engem. Fokozatosan a lét legszörnyűbb formájába süllyednek.
MAGYARÁZAT: Köztudott, hogy Isten végtelenül könyörületes, ám most mégis azt olvassuk, hogy a démonokkal szemben sohasem az. E versből világossá válik, hogy a démonikus embereket életről életre hasonló démonok méhébe küldi. A Legfelsőbb Úr kegyét nem kapják meg, s egyre lejjebb és lejjebb csúsznak, míg végül macskák, kutyák és disznók testében születnek újra. Egyértelműen kiderül tehát, hogy gyakorlatilag eljövendő életükben semmikor nem lesz esélyük, hogy Isten kegyében részesüljenek. A Védák szintén megerősítik, hogy az ilyen lények egyre lejjebb süllyednek, hogy aztán kutya és disznó legyen belőlük. Ezzel kapcsolatban valaki azt mondhatná: ha Isten nem könyörületes a démonokkal szemben, akkor nem szabadna azt hirdetni Róla, hogy végtelenül könyörületes. Erre a Vedānta-sūtra adja meg a választ, amikor azt írja, hogy a Legfelsőbb Úr nem gyűlöl senkit. Hogy az asurákat alacsonyabb fajokba dobja, az csak kegyének egy másik megnyilvánulása. A Legfelsőbb Úr néha megöli az asurákat, ez azonban nagyon jó nekik, mert a védikus irodalom leírja, hogy akiket a Legfelsőbb Úr elpusztít, azok mind felszabadulnak. A történelem sok példával szolgál arra, hogyan jelent meg az Úr különböző inkarnációiban, csak azért, hogy elpusztítson olyan démonokat, mint Rāvaṇa, Kaṁsa, Hiraṇyakaśipu és mások. Ha tehát az asurák eléggé szerencsések, akkor számukra is megnyilvánul Isten kegye azáltal, hogy végez velük.